Sose gondoltam volna, hogy ez az írás egyszer meg fog születni. Kezdem azzal, hogy meg voltam győződve arról , hogy az én életemben már biztosan nem jön el az a pillanat, amikor a magyar válogatottért szoríthatok egy nagy, nemzetközi tornán. Egyébként 36 éves vagyok és valljuk be, hogy az elmúlt harminc évben kőkeményen megdolgozott a magyar labdarúgás azért, hogy így gondolkozzak. És feltehetően nemcsak én, hanem több ezer (talán több tízezer?), egyébként a focit nagyon is kedvelő honfitársam is hasonló véleményen van. Vagy volt.
A magyar–osztrák európa-bajnoki meccs előtt is úgy ültem le a tévé elé, hogy akkor jöhet az újabb pofon. Sőt, direkt kértem is azt a pofont. Gyertek osztrákok, gyere, Alaba, rúgjatok egy hármast, vagy még inkább egy négyest! De a pirosak csak nem jöttek. A pofon a másik oldalról jött.
Mi? Gól? Hogy a Szalai lőtt egy gólt? Eleve: Szalai? Na és a kis Stieber hogy emelte már át? Ennek nem kellett volna bemennie. Ez normális körülmények között kimarad. Fölé megy vagy mellé vagy alá, tök mindegy, de a kapuba biztosan nem. Nekünk tessék hármat, négyet, ötöt rúgni vagy amennyi belefér. Azért, mert mi vagyunk a magyarok. Nekem mindegy, én úgysem fogok sírni, mert megszoktam már az elmúlt harminc év alatt. Majd nevetek, ahogy szoktam.
De nem, új élmény van: kicsit könnyezek, miközben ezt írom. Nem azért, mert vesztettünk, hanem azért mert nyertünk. Úgy-ahogy, de nyertünk. Fontos meccsen, százmilliók szeme előtt. Büszkeség van. És hála, amiért kiírhatom magamból ezt az egész keserves harminc évet.
Te rohadt, mocskos magyar foci, mi a szarért csináltad ezt velem? És hol voltál eddig? Most pedig elmegyek és veszek egy magyar címeres mezt, ha lehet még valahol kapni. Izlandiak, portugálok: kapaszkodjatok, rohadtul jönni fogunk! Azért, mert mi vagyunk a magyarok!
(Fotó: AFP Foto)
Szerző: mick
Tetszett a poszt? Kövess minket Facebookon is!